Fotel.hu

Amikor valaki a nevelőszülői hivatást választja, sosem tudhatja, meddig marad vele egy-egy gyermek. Szinte mindig sérült kicsikről kell gondoskodnia, pótolnia kell egy édesanya szeretetét, egy folyton változó családot kell összetartania, menedzselnie. A Lakiteleken élő Cseri Erzsébet 15 éve vállalta fel ezt a nem mindennapi életformát, ami a sok-sok öröm mellett 24 órás szolgálattal, számtalan lemondással, sokszor nyomasztó lelki teherrel is együtt jár.

Bántalmazás, elhanyagolás, szegénység, a szülők szenvedélybetegsége vagy halála. A gyerekek többsége ezért kerül ma az SOS Gyermekfalvakhoz . A közhasznú alapítvány nevelőszülői hálózatában hivatásos nevelőszülők gondoskodnak a gyerekekről a nevelőszülő saját házában.Cseri Erzsébet jelenleg négy gyermeket nevel lakiteleki otthonukban.

Nem nehéz megtalálni házát, hisz mindenki ismeri, tiszteli a nagyközségben. A nappaliban ülünk le vele beszélgetni. Egy másféléves kislány csimpaszkodik a nyakába, egy nagyobbacska pedig egy pillanatra sem áll meg. Pakol, játszik, mindent megtesz azért, hogy magára vonja figyelmünket. Nem egyszerű így társalogni, de Erzsébet már hozzászokott ahhoz, hogy minden percét a gyereknevelés tölti ki.

Tiszakécskéről költözött Lakitelekre, egy tönkrement házasság után szerette volna újrakezdeni életét. Úgy gondolta, két saját fia mellett szívesen felnevelne krízishelyzetbe került gyermekeket is.

– Robika négyéves volt, Martin pedig 12, amikor eldöntöttem, hogy nevelőszülő leszek. Sok nevelőszülő volt a környezetemben, többek között egy barátnőm is, én pedig mindig is szerettem volna egy kislányt. Ezért arra jutottam, ha sajátom már nem is lesz, magamhoz vehetek olyan piciket, akik nem lehetnek édesanyjukkal – emlékszik vissza Erzsébet a kezdetekre.

– Egy többszáz kérdésből álló tesztet kellett kitöltenem, és személyesen is elbeszélgetett velem egy pszichológus. Nem is nagyon bíztam benne, hogy átmentem a sok-sok vizsgálaton. De nagyon örültem, amikor kiderült, hogy megfeleltem – mondja Erzsébet.

Ezután kezdhette el a 60 órás tanfolyamot. Hat hónapon át hétvégenként járt a képzésekre. Abban bízott, hogy a tanfolyam elvégzése után rögtön el is kezdheti a munkát. De egy év is eltelt, mégsem helyeztek ki hozzá gyermeket. Akkoriban hallott arról, hogy az SOS Gyermekfalvak nevelőszülőket keres. Jelentkezett, így az elsők közé tartozik, akik saját otthonukban nevelhették az alapítványhoz került gyermekeket.

Lakiteleki otthonát már úgy választotta ki, hogy bőven elférjenek majd benne a gyerekek. A kétszintes házban két nappali és öt szoba van, így ideális a nevelőszülői életformához. Azóta folyamatosan változik Erzsébet családja. Édesanyja és egy barátnője segít neki, amennyit tud, és kamionsofőrként dolgozó párja is kiveszi részét a feladatokból, amikor épp nincs távol.

A kezdetektől összesen 18 nevelt gyermeket kapott. Két nagylánya – a 15 éves Blanka és a 12 éves Netti – baba kora óta vele van, a kicsik pedig általában rövidebb időt töltenek nála.

Másfél évig kórházból-kórházba

Azt mondja, ugyanúgy bánik nevelt gyermekeivel, mint sajátjaival bánt. Ők is ugyanúgy anyának szólítják őt. Annyi a különbség, hogy ezek a gyerekek több szeretetet, figyelmet, törődést igényelnek. Nem véletlenül.

– Ezek a gyerekek valamilyen szinten mind sérültek. Érzelmileg mindenképpen, de előfordul, hogy mentálisan is. Ez többnyire csak később derül ki, mondjuk, amikor óvodába kerülnek – árulja el Erzsébet.

Most is nevel két kislányt, akik a kórházból kerültek hozzá. Viki egyéves, igazi kis örökmozgó, alig marad meg nevelőanyja ölében. Ő nagyon szépen fejlődik, a másik kislány azonban sok mindenen keresztül ment már. Őt születésekor újra kellett éleszteni, a veséje is leállt. Nem adhatták haza, mert anyukája még csak most töltötte a 16-ot, apukája pedig a 18-at. Így aztán kórházból-kórházba került, végül egy gyermekotthonban kötött ki, onnan hozta haza Erzsébet. Ekkor már másfél éves volt.

De még most sem fejlődik rendesen a kislány, alig hízik valamit. Hetente hordja fejlesztésre Erzsébet, de bízik abban, hogy hamarosan visszakerül eredeti családjához. Rendszeresen tartják vele a kapcsolatot, így jó esélye van erre.

A legtöbb baba örökbefogadóra talál

Erzsébet eddig nyolc kisbabát hozott ki a kórházból. Úgy tudja, egyiküket sem önként hagyták ott szülei. A gyámhivatal nem engedte őket haza vagy azért, mert nem megfelelőek az otthoni körülmények, vagy mert túl fiatalok voltak a szülők. – Számukra is nagyon fájdalmas, hogy elszakítják őket gyermeküktől. Eleinte azt mondják, pár hónap múlva magukhoz veszik a picit, járnak látogatni, aztán egy idő után beletörődnek, hogy nem tudnak változtatni helyzetükön – mondja Erzsébet. Ezután a cél az, hogy minél hamarabb örökbe fogadják őket.

Korábban hat hónapig vártak a szülők lemondó nyilatkozatára az örökbefogadásig. Június 1-jével azonban változott a jogszabály. A cél az volt, hogy gyorsabban lehessen örökbe adni a kórházban hagyott csecsemőket. Az új szabályozás szerint amennyiben hat héten belül sem az anya, sem más hozzátartozó nem jön a kórházban hagyott gyerekért, a csecsemő lemondó nyilatkozat nélkül örökbe fogadhatóvá válik, és így elindulhat az örökbefogadási folyamat.

– Nagyon szomorú, ha valakit a kórházból hozok ki, de talán még nehezebb, amikor már nagyobb korában kerül hozzám egy gyerek. Ez történt egy négyéves kislánnyal, akivel sajnos nagyon sok probléma volt. Szegényke nem tudta elfogadni, hogy kiszakították a családjából. Engem is nagyon megviselt a sorsa, ezért is örültem, hogy sikerült „haza gondoznom” őt. Ha nem is a saját szülei, de keresztanyja vette magához. Ilyen esetekben a rokonok is megoldást jelenthetnek, ha megfelelő körülményeket tudnak biztosítani.

De arra is volt példa, hogy szüleihez került vissza egy kisfiú. – Őt 12 évvel ezelőtt hagyták a kecskeméti kórház inkubátorában. Úgy kaptam meg, hogy örökbeadható, de aztán jelentkeztek érte szülei. Végül tíz hónaposan került vissza családjához.

A hazagondozásnál jóval gyakoribb, hogy új családhoz kerüljenek a gyerekek. Erzsébettől öt kicsit fogadtak már örökbe. Azt mondja, ilyenkor egyik szeme sír, a másik örül. Mindig olyan, mintha kiszakítanának egy darabot a szívéből. Az egyik kislány örökbeadása különösen fájdalmas volt számára.

Erzsébet számára is fájdalmas volt az elválás, de szerencsére az új szülők is segítettek. Amikor ugyanis kiderül, hogy valakit örökbe fogadnak, tíz napon keresztül látogatják a gyermeket leendő szülei.

– Azt hittem, így én is felkészülhetek arra a pillanatra, amikor utoljára fogom látni. Mégsem sikerült eléggé. Sosem felejtem el, hogy nézett rá, amikor búcsúztunk, és hogy integetett a kocsiban, amikor elvitték az új szülei – meséli meghatottan.

Anyagilag nem éri meg nevelőszülőnek lenni

Hogy hogy alakul egy nevelőszülős család költségvetése? Erzsébet szerint – kis odafigyeléssel, az akciók követésével – ki lehet jönni a büdzséből. Az ellátmányt, a családi pótlékot kell beosztani, utóbbi 14.800 Forint nevelt gyerekenként. Az ellátmány összege változó, magasabb összeg jár sérült vagy épp gluténmentes gyerekekre.

– Négy gyerek ellátásra összesen 336 ezer forintot kapok, ehhez jön hozzá a 67 ezer családi pótlék. Sokan panaszkodnak, én azonban kijövök ebből az összegből. Próbálok akciósan vásárolni, a tortát, a pizzát és a sütit én készítem, ilyenre nem költünk. Emellett az SOS-től kapunk évente két alkalommal, szeptemberben és áprilisban 60 ezer forint fejlesztési pénzt, játékra, biciklire. Én ebből szoktam a nyaralást is megoldani. Levisszük a lakókocsit a Balatonra, és igyekszünk minél több időt ott tölteni – meséli.

Erzsébet szerint mégis megéri ezt a hivatást választani. Az elmúlt 15 évben nagyon sok szeretetet kapott nevelt gyerekeitől. Mindenkiről őrzi a fotókat, és igyekszik tartani a kapcsolatot a szülőkkel. Nemrég egy videót is kapott egy kisfiúról, aki különösen a szívéhez nőtt, míg vele volt.

– Amikor hozzám kerülnek, sohasem tudhatom, meddig maradhatnak velem. Így csak annyit tehetek, hogy ebben az időben minél több szeretetet adok nekik. De nem csak szeretni kell őket, tudni kell elengedni is, amikor eljön az ideje – foglalja össze hivatásának lényegét. – Amikor nevelőszülő lettem, nem gondoltam volna, hogy két picivel fogok itthon ülni majd 50 évesen. Elfáradtam, több babát nem szeretnék már magamhoz venni. De abban bízom, hogy a nagylányaim felnevelhetem, és hogy még sokan hívhatnak majd anyának a család nélkül maradt gyerekek közül.