Fotel.hu

A 2025-ös jubileumi szentév küszöbén a húsvét különleges lelki mélységet nyer, hiszen a feltámadás üzenete az irgalom, a bűnbocsánat és az újrakezdés reményét egyaránt hordozza. Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek alábbi gondolatai világosan rámutatnak a feltámadásba vetett hit életet átformáló erejére. Az interjút Farkas P. József újságíró készítette 2025 húsvétja alkalmából.

– Mit jelent a jubileumi szentév az Egyház életében, és miért érdemel különös figyelmet 2025-ben a bűnbánat, a kiengesztelődés és a bűnbocsánat üzenete?

– Idén szentév van. Ahogy régen írták volna A.D. 2025, az Úr 2025. éve születésétől számítottan. A mi számrendszerünkben, de még inkább életünk rövidségét tekintve a 25 évenkénti idő már jubileumnak számíthat. Egy-egy szentév nem csupán naptári vagy történelmi mérföldkő, hanem a magunkba szállás, bűnbánat, búcsúk által elnyerhető megbocsátás és kiengesztelődés éve is. A Miatyánk utolsó három kérése: bocsásd meg a mi vétkeinket, ne vigy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól, külön nyomatékot kap ilyenkor. A Föltámadt Krisztus ajándéka a bűnbocsánat, de még az is, hogy bűnbánatot tudunk tartani.

– Miért volt jelentős fordulópont a húsvét vasárnapi ünneplésének véglegesítése a niceai zsinaton, és milyen teológiai üzenetet hordoz ez a döntés a mai hívők számára?

– Az is jubileum, hogy a hét első napján vasárnap ünnepeljük Urunk föltámadását, mert való igaz, hogy vasárnap támadt föl, de akkoron közel sem volt olyan kiemelt ünnep, mint ma a vasárnap, egyébként is Jeruzsálemben a húsvét mindig Niszan hónap 14-ikén volt, amely más-más napra esett évenként. Később is akadtak olyan keresztény csoportok, akik a Niszan hónap 14-ikét tartották, noha az Apostolok Cselekedete utal arra, hogy kezdettől vasárnap lett a keresztények számára szombat helyett az Úr Napja. Ezt a vitát éppen 1700. éve a niceai zsinat véglegesen lezárta azzal, hogy a húsvét legyen tavasz első holdtöltéjét követő vasárnap. Sokkal fontosabb hittételt is kimondott ez a zsinat – amit régóta vallottak – és újra megerősítette Arius eretnekségével szemben Jézus istenségét, vagyis, hogy egy az Atyával, nemcsak hasonló hozzá. Jézus Krisztus személyében isteni és emberi természetet hordozott. Mindkét természete fontos, mert így vitte végbe a megváltást: isteni természete miatt lett végleges az áldozata, emberi természetével pedig hasonlóvá vált hozzánk a szenvedésben és a halálban.

– Miként értelmezi a mai ember számára az Úr napjának jelentőségét? Hogyan hat a vásárlás kultusza a vasárnap megszentelésére?

– A vasárnap a latin és héber időszámításban mindig a hét első napja volt és nem a hétfő, ahogy mi jelölni szoktuk. Krisztus föltámadását nemcsak húsvétkor, hanem egész évben minden vasárnap ünnepelni szoktuk. Az Úr napjának magyar elnevezésében benne van a Szent István-kor előtti pogány lelkünk, ami most is tetten érhető, mert a mindennél nagyobb ünnepet, Jézus föltámadását összekötöttük a vásárlással, és ahogy történni szokott, a vásári lelkületben benne van az adás-vevés, a hazugság, a csalás, a káromkodás és még mi minden. Mai napig is, ahol még él a hagyományos vallásosság, ha valahol vásár van a hónap valamelyik vasárnapján, általában kevesebben vannak a szentmisén.

– Milyen példát mutat Szent Pál élete a megtérésről és a feltámadásba vetett hitről a mai keresztény ember számára, különösen a halálhoz való viszonyunkban?

– Szent Pál is küzdött a görögök pogány lelkével, akik sokszor filozófiai alapon tagadták Jézus föltámadását, krisztusivá akarta formálni az első egyházközség híveit, ahogy az ő lelke is átalakult az évek során. Jézus Krisztus szenvedélyes üldözőjéből vált azzá, amilyennek mi tiszteljük és ennek az állomásai a következők voltak: Mélyen megrendült, ami mindig hozzátartozik a megtéréshez, életünk átértékeléséhez, ahogy a görög nyelv mondja a metanoiához. Majd megkérdezte, hogy mit kell tennie. Követte a kinyilatkoztató hangot, találkozott a főapostolokkal, az egyház oszlopaival, később sportolóhoz hasonlította az életét, aki Jézus Krisztus után fut, „nem mintha elérte volna, de felejtette mindazt, ami a múltban érték volt számára, csak az égi hivatás jutalma érdekelte”. Élete legvégén pedig már azt is el merte mondani: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. Szent Pál találkozott a Föltámadt Krisztussal, neki nem kellett bizonyítani, hogy él, hanem ő bizonyította a híveknek vértanúságával, hogy igaz, amit mond: Krisztus valóban föltámadt. Ezek után bátran hirdethette a legnagyobb örömhírt, ami az ember számára lehet: hogy a halál nem a végső szó, mert van föltámadás. „Ha Jézus mint ahogy hisszük meghalt és föltámadt, akkor Isten vele együtt föltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el” – fogalmaz a thesszalonikaiakhoz írt első levél. Ha egy keresztény meghal, az egészen más, mint amikor egy istentelen hal meg. A keresztény halála nem halál a szokásos földi értelemben, inkább meghalás Krisztusban és Krisztussal. Ez azt jelenti: meghalás a föltámadásra, élet Krisztussal.

– Miért fontos, hogy a keresztény ember ne a haláltól való félelemmel, hanem a feltámadás reményével tekintsen földi életének végére?

– Mi a születés és halál köztes idejében gondolkodunk életünk értelméről, a múló idő föltartóztathatatlan és félve gondolunk a halálra, vagy az odavezető útra. Az esti zsolozsma a jó halál kérésével fejeződik be naponta. Babits Mihály a „Balázsolás” című versében is azért könyörgött, hogy úgy tudja fölfogni a ráváró átmenetet: „hogy nem is olyan nagy dolog a halál”. Valójában a boldog föltámadásért kellene imádkoznunk, ami mellett megsemmisül a halál. Devecseri Gábor nagy betegen talán az utolsó reménység jeleként vagy sóvárogva gondolva a keresztény hitre, írta „Ha elmész” című versében: „Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”, / még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”, csak „Visszajövök.”; azt az undokságot, / hogy közben elmész, ebből is tudom. / Lásd, a temetők kapuján / ízlésesen, és a közbeeső / halálra való minden célzás nélkül /csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

– Hogyan adhat vigaszt és tartást a feltámadásba vetett hit az igazságtalanságokkal teli világban élő embernek?

– Hisszük és reméljük, hogy feltámadunk, vagyis igazat adunk Jézus Krisztusnak és bízunk abban, hogy nekünk is részünk lesz a Vele való létben. A jubileumi szentévnek ez az örömhíre. A körülöttünk lévő világ eseményei elkeserítenek bennünket, ha hiányoznak belőlünk ezek az erények. Igazságtalan világban élünk, elég csak arra gondolnunk, hogy hiába való volt a szomszéd ország háborús szenvedése, a nagyhatalmak cinizmusa csak a profitot keresik a proxi háborúból. Egyedül Isten tud igazságot szolgáltatni és az egyéni élet beteljesedése csak akkor valósul meg, ha van föltámadás, van isteni igazságosság. Márpedig van! Erről tettek tanúságot a vértanú apostolok és a hitvalló keresztények immár kétezer év óta. Stafétabot módjára adták tovább ezt a meggyőződést, ennek a Reménynek vagyunk zarándokai.

– Hogyan válhat a zarándoklat az örömhír továbbadásának eszközévé?

– Évekkel ezelőtt találkoztam egy gyalogos zarándokkal egy faluban bérmálás után, amikor kijöttem a templomból, aki Bretagneból Jeruzsálembe zarándokolt gyalogosan. Nem kért semmit, csak üdvözölt bennünket, a megbérmált fiatalok igen elcsodálkoztak, hogy van olyan ember, aki erre is vállalkozik. A zarándok hírt ad egy másik világról mindazoknak, akikkel útközben találkozik.

– Miben nyilvánul meg a hétköznapi küzdelmek és remények között élő ember lelki fáradtsága, és hogyan válhat a hit támaszává ezekben a kihívásokban?

– Úton vagyunk, kisebb vagy nagyobb remények egyik napról a másikra megtartanak, de ez nem elegendő, ki is fárasztanak, mert mindig elmúlik valami és mindig új keletkezik amiért küzdeni kell. A mai ember monotonóniáját találóan fogalmazza meg Horváth Imre versikéje: „Kár felkelni, nem vár ma semmi jó! / Ez csak reggeli depresszió. / Kár feküdni, oly jó volt élni ma! / Ez csak az esti eufória.”

– Miért marad a feltámadás örömhíre időszerű és elmúlhatatlan?

A keresztény nagy Remény az egész életnek értelmet ad még a halálon túl is, mert a Föltámadt Krisztus evangéliuma elmúlhatatlan jó hír marad, hogy van föltámadás és van örök élet.